Két végvidékre is eljutottam egy hónapon belül. Marosvásárhelyen az az iszonyatos megtiszteltetés ért, hogy talán én voltam az utolsó újságíró, aki Sütő András szemébe, szemeibe nézhetett, amikor interjút készítettem vele. A múlt héten pedig Pozsonyban voltam, ahol etikáról és politikáról vitatkoztak - vagyis inkább lamentáltak - Közép-Európa legjobb elméinek képviselői.
Átéltem az üldözöttek félelmét, ezt a rettenetes, semmihez se fogható iszonyatot, és megéltem azt az elégedettséget, ami akkor önti el az embert, amikor a szellem békessége belénk költözik. Vártam a Vatra támadását éjfél körül egy gyönyörű színházban, és - bár odalent a városban szokásos tüntetésére gyülekezett a Stur - szunyókálhattam a sajtónak kijelölt teremben a pozsonyi várban, mert már nyilvánvaló volt, hogy semmi különös nem történhet, biztosan nem csapnak össze hülye bádog eszmék...
Azon a pozsonyi találkozón jobban szerettem volna inkább íróként, mint tudósítóként jelen lenni. Tartottam volna egy rövid kis előadást. Csak azt mondtam volna el, hogy megítélésem szerint nem beszélhetünk értelmiségi rétegről azokban az országokban, amelyekben bármiféle nemzetiségi, fajtai vagy vallási gyűlölködés lakozik. Lehet egypár értelmes ember, de az se nem réteg, se nem osztály.
Aztán bizonyára jó nagyot vitatkoztunk volna ezen. Tán még olyan is akadt volna, aki tételesen bizonyítani tudná, hogy amióta írogatok, mindig következetesen értelmiségiellenes voltam. Ez igaz is. A magyar értelmiséginek mondott réteget mindig gyáva pojácák gyülevész hadának találtam. Nyomorult, lealjasult, gumigerincű, nyüszítő csahoshordának, akiket úgy gyötört a hatalomtól kapott simogatás vágya, a mások simogatásától támadt féltékenység, az alázat- és megadásvágy, mint egy pudvásodó testű vénkisasszonyt a holdtölte. Az értelmiségi lét életforma - lenne. Az értelmiségit arról lehetne fölismerni, hogy követhető mintát ad - adna. Leckét méltóságból.
Kora ifjúkoromtól figyelem például, miképpen csúszik-mászik az emberek között az antiszemitizmus. Mert ugye, hogyan létezik az, hogy fiatalok, akik soha életükben nem láttak még élő zsidót, hibátlanul fölismerik, ha egy eléjük téved? Pedig nem látnokok, nincsenek genetikailag kódolva erre. Tanulják, megtanulják a drága fölmenőiktől a zsidó arc fajtajellegzetességeit. Miféle ember az, aki a kölykébe gyűlöletet olt? Teszik ezt a téve előtt ülve, csak úgy, beszélgetve, nem is a gyerekkel.
Megfigyeltem néhány értelmiségi antiszemita előadását. Persze csak úgy társaságban, csacsogva. Egyre súlyosbodik a gyomrom, amikor azt a komor arcot fölöltik... A mély hangjukat már majdnem lenyelik... Tudományos alapjaik vannak. De ami még rosszabb: hitük. Mély vallás ez, bigott és rettenthetetlen. Akit megfertőz, abban alapkővé, alapkolonccá válik. Azt is megfigyeltem, hogy amikor a zsidókat vagy éppen a cigányokat szidják, nem isznak. Mert anélkül is valami mámor tölti el a lelküket. A bizonyosság, a fölkentség tudatának, a bírák nyugalmának mámora. Ha néha pofán vertem őket, nem azért tettem, mert gyógyítani akartam. Ez a kór ugyanúgy gyógyíthatatlan, mint a narkománia. Mert nagyon jó annak, aki beteg. Csak azért ütöttem őket meg, mert erősebb vagyok. Nem hiszek a minden iránti toleranciában, nem hiszek a szeretet mindenhatóságában, és látni akartam, ahogy az arcuk szétdagad az ütéseimtől meg a rettegéstől. Aki félelmet kelt, az legalább féljen. És csak így tudathattam velük méltóképpen illusztrálva: ha itt egyetlen cigányt, románt, zsidót, tótot, arabot, keresztényt, taoistát vagy kommunistát megölnek csak azért, mert az, aki, akkor visszajövök, és minden halálért törlesztek. És elsősorban nem azért, mert egyik vagy másik lennék. S persze nem is azért, mintha nem lennék. Mert nincs, nem lehet többé kegyelem.
Én tudatosan és tervszerűen tanultam meg embert ölni amikor a Magyar Néphadsereg erre beiskolázott. Mert így nem fordulhat elő velem az a szörnyűség, hogy a Dunába belelövetni hajtják a gyerekeimet, a barátaimat vagy bárkit, is én azért nem tudom megvédeni őket, mert nem tudok megtölteni egy géppisztolyt. Ez ma a magyar, kelet-európai, szovjetunióbeli realitás. De aligha tévedek: az a világrealitás.
És nincs kiút. Mert az értelmiséginek mondott majmok, csimpánzhordák évezredek óta mást se csináltak, mint keresztény, humanista, szocialista, fölvilágosult, tudós és még mit tudom én milyen pózokban pipiskednek... Csak egy dolog hiányzik belőlük. A büszkeség. Nemcsak megették Karinthy férget, de ráadásul élve nyelték le, s az most már belülről eszi meg őket.
Arra vagyok kíváncsi, kit milyen alapon utálnánk, ha hirtelen megvakulna mindenki. A szag lenne a döntő? A hangszín lenne az alapos ok?
Arra vagyok kíváncsi, mikor tanulunk legalább az erdélyi cigányemberektől, akik a magyarok segítségére siettek, a Varra ellen. Azt mondta az egyik: azért tették, mert ha a Vatra ma megverheti a magyarokat, holnap a cigányok kerülnek sorra. Ennyi. Ennyi bölcsesség és tartás kell ahhoz, hogy valaki értelmiségi legyen Európa keleti felén.
Andrassew lván
[Megjelent a 424 1990/16. számában.]