Ugye nem kell, Kedves Eperjes Károly Művész úrnak szólítsalak? Nem passzolna. Nem személy szerint hozzád, hanem a szerepeid által rólad kialakult, kialakított képhez. Mert a személyed és a szerepeid - a Te esetedben - két külön dolog. Erről majd bővebben alább, hiszen ez a különbségtétel lenne levélfélém lényege.

Szabályos interjút tereztem veled a 424-es számára. Nem szokványosat: nem szerepeidről, nem kedvenc autómárkádról, nem nemi életedről kérdeztelek volna, nem érdekelt a köztársasági elnök megválasztásának megfelelő időpontjáról alkotott véleményed, sőt, még 1956. október 23-i csecsemőkori élményeidről sem faggattalak volna.

Másról kérdeznélek, ha lehetne.

Nagyon kedvesen elmagyaráztad, hogy csöndet akarsz magad körül, hogy túl sokat voltál az utóbbi időben "elöl", és hogy már egy ideje és még egy ideig senkinek sem nyilatkozol. Kedvességed koronájaként beszélgetésűnket úgy fejezted be: "Köszönöm, hogy megértettél." Én akkor csak elzárkózásod tényét értettem meg, és természetesen tiszteletben tartottam a csöndhöz való jogod. Később elgondolkodván megpróbáltalak valóban megérteni. Okoskodásom osztanám meg veled, így, a nyilvánosság előtt.

Az utóbbi évek elvitathatatlan rangú alapszínésze voltál. Vagy-e még? Leszel-e még? (Eredetileg erről kérdeztelek volna.) Meg kellene először is határoznunk az alapszínész fogalmát, mégpedig a férfi sztárét. A női színész-sztár, az más, az SzínészNő. Így nagy betűkkel. A Színész ott csak jelzője a jelzet szónak, a NŐ-nek. Egy adott pillanat nőideálját testesíti meg, tükrözi ízlését, szexhez való viszonyát, de fonákjáról, családmodelljét is, és még sok mindent. A férfi sztár-(alap)színész funkciója merőben más. Szexuális vonzereje, férfiassága csak a "még sok minden" kategóriába tartozik. A férfi sztár-színészben a rendezők sora nagyjából egy időben önmaga hasonmását, szócsövét, világról alkotott képének hordozóját véli felfedezni. Természetesen csak akkor sikeresen, ha azonosul a közönség is. A férfi alapszínész egy adott pillanat közérzetének idegállapotának, cselekvési lehetőségeinek sűrítménye és inkarnációja (testet öltése). Őt nézői nem csodálják, nem örülnek meg érte, csak egyszerűen, magától értetődően önmagukra ismernek benne és általa, természetes gesztussal azonosulnak vele. Színpadi, filmbéli sorsában önmagukat, önmaguk tapasztalatait ismerik fel. Meddig tartanak az ilyen csúcsok, meddig tart az azonosulás? Bizony általában nem egy teljes színészi pálya időtartamáig. Csak addig, míg az a bizonyos történelmi pillanat, idegállapot, tapasztalat tart. Az utóbbi évtizedek tanúsága szerint, úgy öt évig. Nem, nem a színész kopik el, veszti el érdekességét, nem a közönség un rá. A kor, a pillanat változik. Már mást és máshogy kell sűríteni. A másik kor, a másik pillanat sűrítménye más testben kell megjelenjen, más tekintetben kell tükröződjön. A kor mozdul el "figurája" mellől. Mi lesz a színészpályával, sőt személyes sorsával a csúcs után? Mert nincs példa arra, hogy a sztár-színész helyzetét megtartva kövesse a történelmi mozgást és a szó eddig használt értelmében sztár-színész maradjon. Már "csak" tehetsége, mesterségbeli tudása tarthatja, ha tartja az étvonalban. Nem mindenkit, hiszen a sztár-színész legtöbbször azonos a figurájával". Nemcsak testét, idegrendszerét kölcsönzi, hanem összemosódik személyes sorsa, jelleme, idegrendszere és a színészi produkció. Szóval mi lesz veled?

Mondjam a nagy, már színház- és filmtörténeti példákat? Tragikusan megbicsaklott sorsok sorozata. Az ötvenes évek elejének sztár-színésze volt James Dean (élt 1931-1955). Legfontosabb filmje, Óriás, Édentől keletre, és az oly beszédes című Ok nélkül lázadó. 24 évesen, autóbalesetben halt meg. Ő vezetett. Máig találgatják, mi is történt valójában.

Mondom Gerard Philipe-et, a csodálkozó szemű, alulról jött, ártatlanul elbukót (1925-1959). Test ördöge, A pármai kolostor, Királylány a feleségem, stb. "Tragikus hirtelenséggel”, 34 évesen hunyt el.

Vagy közeledve régiónkhoz, mondom Zbigniew Cybulskit, az első nagyhatású, a történelem által helyét nem találó, kelet-európai értelmiségit. (1927-1967) Hamu és gyémánt, Éjszakai vonat, és a szintén beszédes című Ártatlan varázslók. Messze túljutott már a csúcson, amikor 40 évesen, állítólag ittasan, mozgó vonat elé lépett.

Még keletebbről csatlakozik a sorhoz az inkább színházi szerepei és sanzonjai által fontossá lett nagy lázadó, Vlagyimir Viszockij. 42 évesen lett öngyilkos.

Végig memorizálom hazai elődeid sorsát. Nem sokan voltak, hiszen egy korszaknak, csak egy ilyen "alapfigurája" lehet.

Kezdem az ötvenes évek paraszthősével, Soós Imrével (1930-1957-ig élt) Talpalatnyi föld, Lúdas Matyi, Körhinta. 27 évesen végzett magával.

Gábor Miklósé szerencsésebb sors, bár "figurája" sem tartalmazott tragikus elemeket. A hatvanas évek eleje a beletörődött meditáció időszaka volt. Időben "emigrált" Kecskemétre "színészkirálynak", majd Budapesten rendezéssel kezdett foglalkozni. A felsoroltak közül egyedül érte meg a "nagy öreg" rangot.

Most temettük el Kálmán Györgyöt. A hatvanas évek végének győzni is tudó lázadójaként egy korszak intellektuális optimizmusát testesítette meg. Hiába volt mester-színész, hagyta elmenni maga mellől a színészetet, majd az életet is.

Latinovits Zoltán lázadó értelmiségiei álmodni tudtak, győzni nem. Egyéni sorsában vonta le a következtetést: útja a szárszói sínek közé vezetett. Még csak 45 éves volt.

Cserhalmi Gyuriról rossz híreket hallani. Minap egy igen szomorú interjúban (Érdekes újság) így foglalta össze jelenlegi helyzetet, állapotát: "Én legalább megpróbáltam”. Legjellegzetesebb alakjai heroikus küzdelemben, szörnyű kínok között szükségszerűen buktak el, eredendő sebzettségük miatt. Féltem Cserhalmit.

Utána te következel a sztár-színészek sorában.

Téged nem féltelek.

Elgondolkodom, hogy milyenek is volt, az elmúlt évek, melyeknek a szakma és a közönség ítélete szerint Te voltál, a Te "figurád" volt a testet öltése (Néhány filmcím emlékeztetőül: Könnyű testi sértés, Redl ezredes, Uramisten, A tanítványok, A nagy generáció, Eszmélés, majd a legutóbbiak: Eldorádó, Iskolakerülők.) Remek színészi teljesítmények, jogos, nagy sikerek.

A Te "alapfigurád" végsőkig etikus slemil. Ártatlan jószándékkal küzd egy befolyásolhatatlan külvilággal. Álmai vannak, melyeknek végére akar járni. Esélytelen balek. Más korokban komikus színészek játszották ezeket a szerepeket. Most a Te legtöbbször szomorú, reménytelen, mégis makacsan újrakezdő tekinteted tudott kifejezni egy történelmi pillanatot. "Uramisten", milyen kor volt ez?

Most szakadt kifordított Chaplin-figurád mellől elmozdult a történelmi pillant. Jó irányba-e? Majd kiderül. Ettől független, hogy nem féltelek. Te valami egyszerű, de nagy titkot mindig is tudtál: a színészet mesterség. Te sohasem élted, Te megalkottad, majd működtetted ezt a figurát. Ha már a nagy elődöket emlegettem, akkor most felemlítem Marlon Brando vagy Dustin Hofmann példáját, itthonról Darvas Ivánét. A "nagy pillanat" elmúltával színészetük karaktert változtatott, "sztár-színészek" helyett "csak" nagy színészek lettek. A "figura" nem falta fel személyiségüket, nem váltak azonossá vele. Tudatosan vagy sem, nem tudhatom. Azt hiszem, Te tudatosan dolgozol pályád fordulatán. Legutóbbi színházi szerepeid, melyeket társulathoz nem tartozván szabadon vállaltál, a szakma gyakorlásán túl, meghozták a szükséges fordulatot. Egyértelműen és brutálisan komikussá tetted „a, figurát”. Józsi a Himnuszból, vagy bravúralakításod a Hetvenkedő katonából egészségesen helyére teszi, oda, ahová való. Egy slemil, egy balek egy kicsit is egészséges történelmi pillanatban nem lehet hős, csak kinevetnivaló áldozat. De azért nekünk, nézőknek elég fájdalmas. hogy immár nevetni kell szeretnivaló szerencsétlenjeiden.

Magánéletben sohasem élted figuráid szakadt, ámokfutó erőfeszítéseit. Barátaid szerint szépen élsz. Társaságban rendszerint szmokingban, csokornyakkendősen jelensz meg, az elmaradhatatlan hosszú sállal. Sosem Te, mindig a "figura" volt borostás.

Most csöndet akarsz magad körül. Jól teszed. Ezért nem féltetek. Hangod, mikor megköszönted, hogy megértelek, derűs volt és nyugodt.

Végülis megértettelek?

Barátsággal üdvözöllek:

Nagy András László

[Megjelent a 424 1989/7. számában.]