A pszichiáter csak néhány mondatot mondott a rádióban. A riporter arról kérdezte, miért van szükség arra, hogy pedagógusok jöjjenek össze és a megelőzésben szerzett tapasztalataikról számoljanak be. A kérdésben benne volt az a sajnálatos tény, hogy ez ma még Magyarországon nem magától értetődő. Holott annak kellene lennie. A válaszban a pszichiáter a kábítószer-fogyasztás növekedéséről számolt be, majd hozzátette, hogy a pedagóguskonferencia apropója az, hogy az elmúlt napokban több pedagógus és szülő kereste fel a következő megfigyeléssel: az iskolák környékén édességeket, rágógumit osztogatnak ismeretlen személyek iskolai tanulóknak. Rögtön arra gondoltak, amire ilyenkor minden épeszű ember gondol: kábítószerek beetetéséről van szó. Akár igaz a hír, akár nem, a kérdést nem szabad elbagatellizálni, gondolta a pszichiáter, és a rádión keresztül felhívta a lakosság figyelmét a jelenségre.

Már aznap több telefont kapott. A Szociális és Egészségügyi Minisztérium miniszterhelyettese hívta fel, és néhány részlet iránt érdeklődött. Majd az egyik kerületi rendőrkapitányságról, a Vám- és Pénzügyőrségtől, valamint a BRFK Gyermek- és Ifjúságvédelmi Osztályáról keresték. Információkat kértek. A pszichiáter óvatosságra intette a rendőröket, miközben nem titkolta, hogy itt rendőri ügyről van szó. A jelenség nem a pszichiáter hatáskörébe tartozik.

A rámenősebb rendőrök személyesen is megjelentek. A pszichiáter a kiadható információkat elmondta a rendőröknek. Azoknak az iskoláknak, pedagógusoknak a nevét, akik nyilvánosság előtt is felvállalják, hogy észlelték a szóban forgó jelenséget. De ez sem volt elég a Budapesti Rendőrfőkapitányság egyik őrnagyának. Miután helyettese megkapott minden megkapható információt, magához rendelte a pszichiátert. S miután a pszichiáternek a megbeszélt időpontban közbejött valami, két beosztottját küldte hozzá azzal az utasítással, azonnal hozzák elé a pszichiátert. A pszichiáter telefonon tiltakozott az eljárás ellen. De miután fontos ügyről volt szó, továbbra sem zárkózott el az őrnaggyal való találkozástól. Ezt később megbánta.

Másnap az őrnagy kereste fel végtelenül nyájasan, mosolyogva és sűrű bocsánatkérések közepette. Elmondta, hogy a rendőrség birtokában vannak már olyan információk, amelyből következtetni lehetett a beetetés elindulására. Arra a kérdésre, akkor ezt miért hallgatták el, az őrnagy csak annyit mondott, nem szabad pánikot kelteni. Majd az őrnagy azt is elmondta, hogy eldőlt az is, hogy a kábítószerügyeket az ő osztálya kapta meg, fejleszteni fogjak ezt az osztályt, több pénzt is kapnak. Arra is lehetőség nyílik, tette hozzá bizalmasan, hogy a BRFK egyik helyiségében a drogprogram munkatársai elláthatják azokat a betegeket, akik a BRFK-ba kerültek valamiért.

A pszichiáter ezek után nem értette, miért tette fel a rendőr az utolsó kérdést: piacra dobnak-e kábítószereket Magyarországon? A pszichiáter éppen akkor nyújtotta át az őrnagynak azt a rágógumit, amelyet az egyik iskola pedagógusa hozott vegyi elemzés céljaira, s amelynek barázdáiban fehér por volt látható. A pszichiáter a kérdésre nem-mel válaszolt. Nem az ő dolga kideríteni, hogy az iskolák környékén zajló események alkalmi esetek, külföldi diákok génszerzési akciói vagy a kábítószeres piac kezdeti megnyilvánulásai.

A pszichiáter csak arra vállalkozhatott, hogy annyit közöljön, amennyit tud. Nem tudja, hogy kábítószerről van-e szó, de feltételezi. Nem a rágógumi tartalmáról, hanem arról a fehér portól, ami a rágógumi barázdáiban van.

Az őrnagy búcsúzáskor megígérte, hogy a vegyi elemzés eredményéről értesíti a pszichiátert. De ez csak a következő héten várható (a beszélgetés csütörtökön zajlott).

Másnap az MTI-ben megjelent egy hír. A BRFK közleménye. E szerint nem igaz, hogy kábítószereket osztogatnak hazai iskolák előtt. A pszichiáter csak ámult. Érdekes, gondolta, hogyan lehet ilyet kijelenteni még a vegyi elemzés előtt. És ilyen kategorikusan? Még a negatív eredmény után is legföljebb azt lehetne mondani, egyelőre nem igazolódott... nincs biztos adat... stb. Nem. A hír szerint: nincs beetetés.

A pszichiáter igazi megdöbbenése ezután következett: a hírben, igaz, elírva, az ő neve is szerepelt. A BRFK szerint ő (a pszichiáter) a rendőrségen visszavonta azt az állítását, miszerint az iskolák előtt rágógumit osztogatnak. Ebben a mondatban három valótlan tény szerepelt egyszerre! Nem járt a rendőrségen és soha nem állította, hogy kábítószert osztogatnak, csak azt, hogy a jelekből feltételezhető... És nem is vonta vissza azt, amit nem nyilatkozott.

A pszichiáter természetesen azonnal cselekedett. Elment a Magyar Távirati Irodába. és megjelentetett egy közleményt, amelyben tömören leírta az igazságot. És legfőképpen: gondolkodóba esett. Cui prodest? Kinek az érdeke, hogy emberek felelősségteli megfigyeléseiről azt állítsák, nem igaz? Kinek áll érdekében, hogy beetetés-ügyben elaltassa a közvéleményt?

A pszichiáternek nincs elegendő információja, hogy e kérdésben válaszolni tudjon. De az a félelme, hogy a legtöbb hasznot ebből azok húzhatják, akik (ha igaz) elkezdték osztogatni a kábítószert. Hiszen most már nyugodtan csinálhatják. A rendőrség cáfolta a hír igazát.

A pszichiáter később kézbe vette a Képes 7 egyik februári számát, ahol a BRFK egyik osztályvezetője (nem az őrnagy) is beszámol arról, hogy kábítószerügyben tranzit-útvonal lettünk, és tudomása van a rendőrségnek arról, hogy külföldi diákok kábítószert osztogatnak. Úgy látszik, nem minden rendőr gondolkodik egyformán, gondolta, és ez a gondolat megnyugtatta egy kicsit.

Azóta sem kapott az őrnagytól értesítést arról, mi lett a vegyi elemzés eredménye. Informális csatornákon, áttételesen, hallotta, hogy “nem volt kábítószer a rágógumikban".

Ezen a híren megint elgondolkodott egy kicsit. Egyrészt nem értette a hírt. A vegyi elemző technikák egyes kábítószerfajtákra vizsgálják az anyagok tartalmát. A hír tehát csak akkor hiteles, ha pontosan leírja, milyen kábítószereket nem találtak a vizsgált anyagban. A másik érdekesség: ő egy percig sem gondolta, hogy a rágógumi maga kábítószer. A gumi barázdái között lévő fehér porra gyanakodott. Erről a fehér porról nem hallott később semmilyen információt. Talán nem is elemezték?

A továbbiakban még néhány kellemetlenség érte a pszichiátert. Levelére, amelyben problémáiról beszámolt a Belügyminisztérium államtitkárának, mindmáig nem érkezett válasz. Egy ORFK-tiszt kereste őt, és jegyzőkönyvet is készítettek tapasztalatairól, de az őt kérdező tiszt egész gondolkodásmódja, beállítódása az ügy problémátlanítására irányult. Majd: az egyik legolvasottabb napilap egyik újságírója is felkereste az ügyben. A beszélgetés végén feltette a pszichiáternek a kérdést: egyesek (nem nevezte meg őket) azt feltételezik, hogy a pszichiáter találta ki az egészet, hogy programjához így tudjon pénzt szerezni. A pszichiáter ámulása nem ismert határt. Nem fért, mert nem férhetett a fejébe, hogy juthat ilyesmi valakinek az eszébe, hiszen ő mindig is azt képviselte, hogy a beetetés rendőri ügy. A pszichiáter legföljebb a rendőri szervek fejlesztéséhez járulhat hozzá ilyen módon, de nem a saját, egészen más természetű programjához. Aztán: a tények magukért beszélnek. És legfőképpen: újra csak az a hátborzongató kérdés: cui prodest?

Ugyanez az újságíró másnap felhívta a pszichiáter vélt “főnökét", és megkérdezte tőle, szándékoznak-e a pszichiáternek fegyelmit adni, mert rémhíreket terjeszt. Majd az igazi fölöttesével háromnegyed órát beszélve alig hagyta magát meggyőzni arról, hogy szükség van .ma Magyarországon, 1990-ben drogprogramra.

A pszichiátert az események egy kicsit elbizonytalanították. Egyszerre roppant törékenynek és esendőnek kezdte érezni magát. Úgy érezte, olyan érdekek törésvonalán nyúlt át, amelyekről eddig annak ellenére nem volt fogalma, hogy elég jól tisztában van a drogügy nemzetközi természetrajzával.

És elkezdte saját nemzetét, országát félteni. A vélt vagy valódi beetetés ügye a választásokat megelőző nagy politikai versengésben alulmaradt. Senki nem figyelt rá, egyetlen pártnak sem állt érdekében, hogy az ügy tisztázását szorgalmazza. Mint ahogy az alkoholproblémák kérdése sem került egyetlen politikai erő zászlajára. Be kell lépnem hát valamelyik pártba? - kérdezte saját magától a pszichiáter. A jóhiszeműség csapdájából másként nem lehet kikecmeregni?

Végül úgy döntött, hogy nem adja fel sem a harcot, sem politikai függetlenségét. Leírja saját történetét, a nyilvánosság elé tárja a beetetéssel kapcsolatos információit és aggodalmait.

Dr. Gerevich József

[Megjelent a 424 1990/15. számában.]