Ha nem tudnám, a negyvenéves Lois Viktor (vagy ahogy a gyerekek hívják: Lojszlojsz Viktor) miben utazik, eszembe se jutna, hogy a csaknem háromméteres, legalább fél méter átmérőjű csőből a háza udvarán hamarosan hangszer lesz. Egész pontosan: Gigant hangszer első fázis. Az alapja két Wartburg-alváz, ezek összeillesztéséből épült a tartószerkezet, amelyre rákerült egy nagy cső, amit automata mosógépekből kiszedett rozsdamentes dobokkal forgatnak majd. Maga a cső valójában a húrtartó, a húr pedig valamelyik zongorából lesz kipreparálva.

Különösebb kunszt nem lesz megszólaltatni a hangszert, ha elkészül, mindössze őt erős ember kell majd hozzá. Mivelhogy valójában ez egy zenegyár, manufakturális kézi hajtású megoldásokkal. A dobokat például ketten fogják bizonyos sebességgel pörgetni. Hangzás szempontból nem lesz túl nagy újdonság, tudom meg, mert a forgó dobok és a kifeszített, rezgő húrok olyan furcsa, elhaló, vinnyogó effektet fognak létrehozni, amit a mosószirénán már régen használnak.

A mosósziréna megtekinthető az állandó szabadtéri tárlatként felfogható kertben. Az Öntartósító kabin. a Pecsenyesütő világpolgár, valamint néhány szélgép társaságában. A többi hangszer a műhelyben van, alig lehet kinyitni tőlük az ajtót.

- Nyolcvanhét őszén kezdődött ez a hangszerkészítési mániám, s eddig 28-at gyártottam. Az első 14 darabos hangszerparkot tavaly nyáron állítottam ki Székesfehérváron. Ősszel csináltam újabb hét hangszert, s miután hallottam, hogy felemelik a benzin árát, rádöbbenem, a korábban épített szériával szállítási problémáim lesznek. Ezért idén január elejétől február közepéig készítettem még hét hangszert.

- Már megbocsáss, Viktor, de milyen összefüggésben van ez a benzin áremelkedésével?

- A hangszerek könnyen szétszerelhetők, s így szállításkor kisebb méretűek...

- Ennek némileg ellentmondani látszik, hogy most munkálkodsz éppen életed legnagyobb hangszerén... Ami ráadásul, ha jól sejtem, egyben képzőművészeti alkotás is. Megmondanád, minek tartod elsődlegesen az alkotásaidat?

- Én úgy gondolom, hogy amit csinálok, az valamilyen vizuális élményt is ad, tehát ha úgy tetszik, képzőművészet. Az pedig, hogy alkalmasint kiállítom a dolgaimat, az éppen olyan, mint amikor az autószalonosok kiállítják a legújabb modelljeiket.

- Úgy értsem, árusítod is a hangszereidet?

- Árusíthatnám, de nem árusítom. Tervezek ugyanis egy monstre koncertet ősszel, ahol az összes eddigi hangszereimet behangosítom és váltott emberekkel megszólaltatom.

- A közreműködők valamennyien zenészek lesznek?

- Nem. Elég, ha zenei érzékkel rendelkeznek. Elég, ha egy bizonyos kreativitás van bennük. A hagyományos értelemben vett zenészek ugyanis a biztos hangokat keres. Márpedig az én hangszereimen teljesen labilis, más szóval disszonáns hangok szólalnak meg. Éppen ezért többnyire fiatalok hallgatnak szívesen. A régi, úgymond avantgarde-hoz szokott korosztály fitymál, mert ez túl új nekik. A hanghatások s maga a látvány, a forgó akusztikus szerkezetek már nem konveniálnak. Ami engem illet, az összes titulusom megvan, amelyek alapján a képzőművészek kasztjába tartozom. Ilyenformán képzőművész vagyok. Zenésznek nem tartom magam, mert nem tanultam zenét. Hogy mégis ilyesmire vetemedtem, az lényegében annak köszönhető, hogy sorra jöttek létre Magyarországon a képzőművészekből verbuvált zenekarok. Fiatal festők, szobrászok összeálltak, és rock and rollt játszottak. Ennyi bennük a különleges és a kurrens. Én viszont a teljességében akartam meglovagolni ezt a kettősséget. Tehát ha azt mondom: képzőművészeti zenekar, akkor az is legyen; képzőművészethez kapcsolódó tárgyakkal, hangszerekkel álljunk ki a színpadra.

- Mondja ezt Lois Viktor, aki ért minden szerszámgéphez.

- Értek, de az én masináim nagyon primitív és egyszerű szerkezetek, fényévnyire vannak a csúcstechnológiától. Az esztergámon például még skálabeosztás sincs, szemre kell megállapítani a méreteket.

- Úgy tudom, munkáidhoz mindenféle használhatatlan alkatrészt, roncsot felhasználsz.

- Ez azért nem egészen így van. Előbb végiggondolom, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Így készült például a bútorsorozatom. Abból indultam ki, hogy nálunk egy rafinált módon beetetett fogyasztói érzetet alakítottak ki az emberekben. Valósággal belénk szuggerálták, hogy már itt is fogyasztói társadalom van. Én viszont azt gondoltam, hogy mindez csalás, nem létezik, de ha valóban erre törekszünk, akkor kezdjük el és csináljuk is meg. Elkezdtem a 80-as évek elején bútorokat készíteni, amelyek akkoriban egy eljövendő világ hangulatát sugalltak. Utána jött egy újabb téma, aminek az volt a főcíme: Új magyar járműprogrammal a szegénység nyomában. Különleges, bicikli formájú járműveket állítottam elő. A lényege az volt az egésznek, hogy egy másik népbutításra felhívjam a figyelmet. Azt manipuláltak ugyanis az agyunkba, hogy technikailag az élen járunk. Gondoltam, ha már a világszínvonalú sorozattermékek nem juthatnak el hozzánk, akkor legalább használjuk ki az emberekben rejlő kreativitást, s ezekkel a különlegességekkel, egyedi dolgokkal hallassunk magunkról. Magyarán olyasmiket csináljunk ebben a kis országban, amit a nagyvállalatok, bürokratikus szervezetek nem tudnak.

- Aztán jött a hangszer-mániád...

- Piszkálta a fantáziámat, hogy mi a fenének csinált minden képzőművész zenekart. Rájöttem, hogy megint nem a lényegről van szó, mert hiszen rock and rollt ne festők játsszanak, hanem Chuck Berryék.

- Mire készülsz?

- A nagy magyar testépítő és szellemleépítő Szalont akarom létrehozni, ami nem más, mint egy rendhagyó bodybuilding-terem. Az egész azt szimbolizálja, hogy a testi erő, az erőszak háttérbe szorít mindenféle szellemiséget. A kor hangulata sugallja ezt, azok után, hogy a hatvanas évek végén a hippimozgalom átsugárzott Magyarországon, és a diákmegmozdulások hatása is érezhető lett. Rengeteg szellemi energia szabadult fel akkoriban. Tehát megéltünk egy fellendülést, ami azóta csak hanyatlik, pusztul. Itt-ott vannak furcsa nekirugaszkodások, aztán eltűnnek mind. Manapság ugyanis minden arra megy ki, hogy a megszerezhető javak révén az ember a leggyorsabban és a legagresszívabban jusson el az általa elképzelt csúcsra.

- Azon soha nem gondolkodtál, hogy csak művész legyél, és felhagyj a kenyérkereső foglalkozásoddal?

- Erre van egy történetem. Legutóbb éppen a Képzőművészeti Szövetségben jártam írógépeket javítani. Fantasztikus, mekkora gépparkot fejlesztettek maguknak. Megkérdeztem, mire kell ez a rengeteg gép, miután a szövetség létjogosultságát a különféle elvonások kapcsán egyre sürgetőbben megkérdőjelezik. Mire ők: miért érdekel ez engem? Mondtam, hogy én is szövetségi tag vagyok. Ekkor viszont azon döbbentek meg, hogy szövetségi tag létemre miért dolgozom iroda-gépműszerészként. Tudni kell ehhez azt, hogy, a szövetség a magyar képzőművészek legelitebb szervezete. Azt válaszoltam, valamiből meg kell élni, feleségem, gyerekem van, akiket el kell tartani. Közvetlenül érettségi után lettem irodagépműszerész, s azóta is ezt csinálom. Jól bejáratott dolog, ha elvégzem a napi feladataimat, hazajöhetek. Rajtam múlik, mennyi szabadidőt tudok teremteni magamnak.

- Végül is hogyan tudnád nevén nevezni azt, amit csinálsz?

- Én tulajdonképpen egy minigyáros vagyok, aki tartós fogyasztási eszközöket készít a saját részére.

Kertész Péter

[Megjelent a 424 1990/15. számában.]

0
0
0
s2sdefault