Nemcsak az egyéni szabadság erejébe vetett hit és a tőlünk Nyugatra élő társadalmak gazdasági sikeressége indít arra, hogy osztozzam Kopátsy Sándor optimizmusában, hanem azok a fejlemények is, amelyeket az elmúlt évtizedben, de különösen az utóbbi másfél-két évben itthon tapasztalok. Nem úgy gondolom éppen, hogy ez a világ az elképzelhető világok legjobbika, de ha a szabadságnak nem lenne teremtő ereje, már rég összeomlott volna a magyar társadalom. A bürokratikusan és informális alkukkal szabályozott gazdaságból ugyan nem élnénk meg! Még így sem. S ellentétben sok, igen gyakran hangoztatott kétséggel (pl. a 424-ben Kopátsyt kérdező Görgényi Istvánéval [a szerző a lap 1990/9. számában megjelent interjúra reagál – a szerk.]) egyáltalán nem hiszem, hogy a közelmúlt munkahelybősége és az ezzel együtt járó munkahely-kényszer valóságos biztonságot és perspektívát nyújtott volna a lakosság nagyobbik felének. Nem látom be. hogy a szakképzetlen fiataloknak jobb lenne, ha a megélhetéshez távolról sem elegendő bér ellenében munkakönyves segédmunkások a postánál, mint ha alkalmi rikkancsok az új lapoknál munkakönyv nélkül. Nem tudom, hogy milyen választ adott volna Görgényi István mondjuk három, öt, tíz évvel ezelőtt saját most föltett kérdésére. (Mit tud ajánlani azoknak a fiataloknak, akik zilált családi körülmények között nőttek fel, semmihez sem értenek, és 16-18 évesen kéne egyedül boldogulniuk, esetleg eltartani egy túl korán kötött házasság nyomán létrejött családot?) A kérdést ugyanis bátran föltehette volna, mert a bürokratikus pártállam szép számmal gondoskodott ilyen fiatalokról. S válasza éppen olyan csúsztatás lett volna, mint Kopátsyé most, ti. kijelentette volna, hogy nem kell ezzel annyit foglalkozni, nem ez a lényeg. A legfőbb különbség az, hogy ha Görgényi István vagy Kopátsy néhány éve nem így válaszol, vagy nem mond valamilyen hazugságot, akkor válasza nem lát nyomdafestéket. Most pedig válaszolhatunk nyilvánosan mást is.

Megtehetjük, ahogyan Kopátsy Sándor javasolja, hogy sok-sok feladatunk közepette nem figyelünk az ún. hátrányos helyzetűekre. Csakhogy a magam részéről ezt elég veszélyes absztrakciónak tartom egy olyan országban, ahol a lakosság, és főleg a fiatalabb generációk igen tekintélyes része, szerény becsléssel is egyötöde minden háttér, tartalék és útravaló nélkül, vagyis vagyontalanul, szakképzetlenül és családi támasz híján kénytelen boldogulni — vagy margón kívülre sodródni. Ha szilárd és teherbíró demokráciát akarunk, akkor — épp azért, mert számos nehézséggel kell szembenézni — nagyon is oda kell figyelni a jó versenypozíciók nélküli csoportokra. Különben a boldoguló szerény többség kénytelen keményen elnyomni a veszteseket, az elnyomás pedig hazugságot, képmutatást, információmanipulálást és pótcselekvést generál. Ebből viszont elegünk van. Én azt válaszolnám a szóban forgó fiataloknak, hogy szerveződjenek keményen, hogy birokra tudjanak kelni az új és régi jogosítványok birtokában már nagyon is erőteljesen szerveződő érdekcsoportokkal!

Igaza van Kopátsynak abban, hogy egy ország, egy nemzetgazdaság, egy társadalom gazdagsága előfeltétele a szegényekről, a kiszolgáltatottakról való nagyvonalú gondoskodásnak. Csakhogy a nemzeti gazdaságban felhalmozott érték és abban megnyilvánuló jövedelemtermelő képesség önmagában nem elég. A gazdagság és dinamizmus — erre megtanított bennünket az elmúlt négy évtized — nem származhat másból, mint a gazdasági szabadságból, de nyugodtan megragadhat a hatékonyan szerveződő kisebbség kezén, ha vele szemben nincsenek politikai és érdekérvényesítési ellensúlyok. A kisemmizettek azonban rosszul teszik, ha pusztán a gazdagodást akarják fékezni és akadályozni.

Érdekérvényesítő szervezeteiknek azt kell elérniük, hogy alkupozícióban legyenek a jövedelemtermeléshez szükséges források elosztásánál, és minél több embernek teremtsék meg a szabadság feltételeit. Munkabért, hitelt, földet. Azt kell elérniük, hogy ne zárják ki őket a kockázatvállalásra képesek köréből, pusztán azért, mert sem anyagi, sem szociális örökségük nincs.

Aki demokráciát kíván - és nemcsak a maga meg a saját szűk köre számára -, az bizony különös gonddal figyeljen a hátrányos helyzetűekre, mert demokráciája nem fogja tudni elviselni a kritikus hangot, és egykettőre megszűnik demokrácia lenni. Számos rossz pozícióban induló fiatalt és középkorút ismerek, aki sikeresen megtalálta a szabadság szűk kis ösvényeit, és nagy keservesen boldogult. Az ilyen siker mindig nagy kaland, és sokkal több kockázatot rejt, sokkal nagyobb erőfeszítést kíván, mint a család által gondosan olajozott indulás. Eddig is voltak egyének, kis csoportok, akik igyekeztek segíteni e nagy kalandokban. Szeretném, ha többen, többfélék, erősebben lennének.

Kimondottan leszerelőnek s éppen ezért kártékonynak tartom viszont Kopátsy Sándornak azt az érvelését, amely saját optimizmusát a látástól vakulásig gürcölő honfitársaink példájával támasztja alá, azokkal, akik nem érnek rá politikai gyűléseken hőbörögni, mikor ezalatt 100-200 Ft-ot is kereshetnek. A munka értelmének biztosítékai éppen a politikai térfélen rejtőznek. Ha a megfeszített munkára kész honfitársaink lemondanak a politikai élet ellenőrzéséről, a politikában való részvételről, az érdekeik és értékeik megfogalmazásának kényszerítő szükségletéről, akkor megeshet, hogy hiába hajtják magukat olyan szorgalmasan. Egy saját érvényesülésén fáradozó politikai elitnek nincs is kényelmesebb jövedelemforrása, mint a kiszolgáltatott, atomjaira széteső dolgozó, güriző tömeg. Nemcsak Kádár János, hanem más uralmon lévők is szeretik megnyugtatni nyájaikat, hogy aki nálunk dolgozik, az boldogul. És ez nemcsak a kádárizmusban volt hazugság. Senki, soha ne higgye, hogy nyugodtan hagyatkozhat bölcs vezetőire. A munka értelme és eredménye a hatalom kérdés. Nem engedhetjük kisiklani a kezünkből óránként száz forintért.

Solt Ottilia

[Megjelent a 424 1990/18. számában.]